A tömör teakfa bútoraink a világ egyik legértékesebb fájából készülnek. De miért is szerettünk bele a teakfába? Honnan származik ez a növény? Mire használták a teakfát? Miért került Európába?
Hogyan került a teakfa Európába?
A teakfa egy egzotikus fafajta, ami Dél-kelet Ázsiából származik. Már a 7. századtól használták a gazdagok rezidenciáinak a díszítésére, fafaragó művészek készítettek belőle műalkotásokat. Európába először a hollandokon keresztül jutott el a gyarmatosítások korában a 18. században, amikor a Holland Kelet Indiai Társaságoz került Java szigetének északi része.
Miután felfedezték, milyen kivételes alapanyag, hiszen nem korhad, hajóépítésre kezdték használni. Ez a fa olaj- és gumitartalmának köszönhető, ami a szárítás után is megmarad, ellentétben más fafajtákkal. Elsősorban a fedélzethez és a hajó belső tereihez használták a teakfát. Miután az európai tölgyfaerdőket eddigre már nagyrészt kimerítették, a teakfa lépett a helyébe mint hajóépítésre alkalmas alapanyag.
A teakfa útja Ázsiából
1882-ben egy dán hajóskapitány, bizonyos Hans Niels Andersen azzal a hírrel tért vissza Bangkokba, hogy a teakfa szállítmányát Liverpoolban haszonnal tudták eladni. Ezt követően az aranylázhoz hasonló „teakfaláz” lett úrrá a térségen, főleg Burmában és Thaiföld északi részén. Teakfa üzérek jelentek meg, akik közül sokan legendás alakokká váltak és hatalmas vagyonra tettek szert. A legtöbben közülük brit társaságok alkalmazásában álltak.
Az európai teakfa kereskedők munkája nem volt könnyű. Hónapokat töltöttek a dzsungelben a munkásaikkal, elefántokkal és lovakkal együtt. A fát nem vágták ki rögtön, de körben kivágták egy sávban a kérgét, hogy kiszáradjon. A száradás akár 1-2 évig is eltartott. Erre azért volt szükség, mert rendkívül nehéz, súlyos fa, nem tudták volna elszállítani.
Száradás után könnyebbé válik, ekkor döntötték ki a teakfákat, majd monszun idején elefántok segítségével elvontatták őket egy patakig, leúsztatták mellékfolyókon keresztül egy főfolyamig mint a Yon, Nan vagy a Ping. A rönkök folytatták az útjukat egészen Bangkokig, ahol hajóépítésre alkalmas széles deszkák formájában jutottak el Európába.
Kimerülő teakfa erdők
Miután az európai gyarmatosítók felfedezték, hogy milyen páratlan alapanyag ez a fafajta hajóépítéshez, intenzíven kezdték el felhasználni. Rendkívül értékes exportcikké vált, így az európai gyarmatosítók, főként a britek a 19. században, minden ürügyet megragadtak ezeknek a területeknek az elfoglalására.
Mivel a kivágott fák újratelepítésére nem sok gondot fordítottak, ezért a 19. század közepére már látható következményei voltak az erdőirtásoknak. Az 1910-20-as években például Thaiföld északi részéről évente 50.000-100.000 tonna teakfát exportáltak. Nem meglepő, hogy az 1930-as évekre a legtöbb teakfa erdőt kiirtották. Ezen országok kormányai azóta is törvényekkel próbálják megállítani a folyamatot és valóban komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy újra telepítsék az ültetvényeket. Ezért is olyan nehéz manapság hozzájutni indonéz teakfához.
